Tavaszváró

Örök álmodozó, ízig-vérig idealista, ez vagyok én. Elég egy napsütéses hétvége, s a zsigereimben érzem: tavaszodik! Csak nem várhatom tétlenül, ezen a szép vasárnapon nem a dunyhák dagadnak az ablakban, hanem én lennék, amorf pózokban ablakot pucolván. De nem érem be ennyivel, legalább jobban hozzáférek: függönyök le, mosógépbe be, intelligens mosóport neki, ami nem csak azt ismeri fel, hogy kávéfolt, de még azt is megmondja hány cukorral iszom.
Leszedni még csak-csak, felrakásnál szembesülök az egyedülélés összes nehézségével, persze a konyhában az égő jól időzít: ilyenkor ég ki, mikor senki más nincs otthon. Hiába, önálló nő vagyok, bárszéken egyensúlyozva cicanadrágban mantrázom magamban.
Feladat teljesítve, körte, lámpabúra, bárszék marad, komoly sérülések nélkül én is megúszom. Sikerélménytől dagadó kebellel vetem magam a víztől csöpögő függöny felakasztásának projektjébe, vállamon átvetve, lábujjhegyen egyensúlyozva, két kézzel dolgozok. Szemben a szomszédok pattogatott kukoricával az ablakban, save the cheerleader.
Nem hagyom magam, juszt se, a múltkor is teljesen egyedül leszámoltam egy pókkal, erős vagyok. Függöny fent, össze is húzom hamar, műsor vége, kapcsolják be a tévét inkább a szomszédok, ha könnyen emészthető szórakozásra vágynak.
Kisimult lélekkel térek nyugovóra a frissen vetett ágyba, a szobában átható öblítőszag terjeng, pára csapódik a frissen mosott ablakokra.
Másnap reggel frissen pattanok ki az ágyból, függöny szét, erkélyajtó nyitva, az első friss légáramlattal szembesülök a vakító fehérséggel: egész éjjel hullott a hó. Tavasz meg sehol.